Sztehló Gábor szobra

Vígh Tamás: Sztehlo 1944
Budapest V., Deák tér

Vissza az előző oldalra.

Előszó helyett

Sztehlo Gábor Isten kezében című naplójából

Az itt következő feljegyzések első két része egyetlen esztendő emlékeit rögzíti. Nem azokban a napokban vetettem papírra őket – akkor nem lett volna idő ilyesmire –, hanem jóval később, úgy 16-17 évvel a történtek után. Nem a napi események friss benyomásait, hanem a mintegy másfél évtized távlatából látott múltat jegyeztem le a magam számára. Mégis arra törekedtem, hogy nagyon aprólékos pontossággal szóljak, és lehetőleg ne tévedjek sem személyeket, sem helyeket illetően, mert nem szeretném, ha fantázia szüleményének vélné a történteket az, akinek esetleg mégis kezébe kerülnek e feljegyzések, s ha mégis ismeri is a szereplőket, s a helyszíneket, meggyőződhessék szavaim valóságáról. Tudom, hogy mindez azokat érdekli leginkább, akik velem együtt élték át ezeket a hónapokat, s ki tudja, eljutnak-e hozzájuk ezek a sorok?

Az események valódiságát nem bizonyítom adatokkal, elszámolásokkal: feljegyzéseket készítek, nem hivatalos jelentést. Aki statisztikai adatokra és pénzügyi elszámolásokra kíváncsi, bármikor megkaphatja ezeket a Nemzetközi Vöröskereszttől, erről az 1944-es esztendőről éppúgy, mint az azt követő 5 évről a Don Suisse jelentésekből.

Én elsősorban a magam számára rögzítem az emlékeimet, de talán eljutnak olyanokhoz is, akik szívesen merítenek tanulságot a régi időkből. Egy esztendő nagyon hosszú lehet és nagyon rövid is, aszerint, hogy mennyi eseményt sűrít magába, és aszerint, hogy mit jelentettek azok az események annak az embernek, aki visszatekint rájuk. Az én számomra az 1944-es esztendő különösen fontos volt, ekkor tapasztaltam meg, hogy Isten vezet, véd és őrködik felettem.

A második világháború utolsó esztendejében szinte naponta kérdezték tőlem: hol van az Isten? Miért engedi, hogy ez megtörténjék? Ha Isten szeretet, miért engedi át választott népét ilyen gyötrelmeknek? Igazságos-e az Isten? Hol van Ő, aki az igazságot szereti? Miért tobzódik az önkény, és Isten miért tűri el? Nap mint nap elhangzott a kérdés. Később már nem is kérdeztek semmit. Az az esztendő megtanított mindnyájunkat arra, hogy a teremtmény ne ostromolja felesleges kérdésekkel Teremtőjét, hanem cselekedje azt, amit Ő kíván tőle.

Ma, 17 év után megint csak arra kell gondolnom, hogy bármennyit tanultunk, láttunk és tapasztaltunk is, még mindig felesleges kérdésekkel zaklatjuk a Teremtőt; sőt támadják, becsmérlik, szembe is szállnak vele sokan, pedig Ő már nem egyszer megmutatta, mit vár tőlünk. Akár papok vagyunk, akár nem: mindegyikünknek az ábécénél kell kezdenünk, és tanulásunk nem zárul le soha. Oly nehezen megy a fejünkbe: a teremtmény Isten tulajdona. De Ő szeret minket, cselekszik értünk, és fiának feláldozásával meghozta a legnagyobb áldozatot, amit csak lehetett. Mikor fogjuk megtanulni végre ezt az egyetlen és legfontosabb tudnivalót? Ezt a jó hírt?

Sok minden történik egy év alatt. A mi személyes életünkben is, a nemzet, a nép sorsában is. Mégis, ez az egyetlen, ami fontos: hogy az Evangélium ismertté és életté váljon bennünk. Ezért írtam meg ennek az évnek a történetét, úgy, ahogy átéltem, a magam tapasztalataival, az élmények leszűrt eredményeivel. 1944 márciusától 1945 márciusáig tart a krónika, feljegyzéseim első két része. Háromszázhatvanöt nap, mely sok év nyomorúságát és gyötrelmét sűríti magába. Mint ahogy a katonáknál, ha nyugdíjba mennek, duplán számítanak a háborús évek. Az én számomra olyan volt ez az év, mint valami álom. Álom, amit sírva és nevetve, éhezve és jóllakottan, küszködve és boldogan, bizakodva és reményvesztetten, fázva és melegedve; már mindegy, hogy miképpen, de mégis álmodva éltem át. Szinte öntudatlanul cselekedve azt, amit kellett, a mindennapok feladatait, melyek a tegnapból folytak át a mába és a mából a holnapba, anélkül, hogy a holnapután pontos körvonalait láttam volna. Álom volt, és mégis eleven, húsba vágó valóság. Rossz álomnak is nevezhetem: rossz álom, hogy annyi emberi nyomorúság és aljasság létezhet a földön; de csodálatos álom, hogy Isten nyilvánvaló szeretete akkor sem hagyott el bennünket. Az emberi bűn mérhetetlensége és Isten szeretetének végtelensége mutatkozott meg számomra ebben az álomban, és így kaptam választ a magam és mások kínzó kérdéseire.

Ezekkel a feljegyzésekkel továbbítani szeretném ezt a választ, azoknak a történelmet faggató kutatóknak vagy rokonlelkeknek, akik ezt az írást egyszer kézbe veszik.

Sztehlo Gábor



(Sztehlo Gábor: Isten kezében. Sajtó alá rendezte Bozóky Éva. Magyarországi Evangélikus Egyház Sajtóosztálya, Budapest, 1984)

Vissza az oldal tetejére.
Vissza az előző oldalra.

Elérhetőségek

Szeretetház
Cím: 1038 Budapest, Mező utca 12.
Telefon: +36 1 454 7799
E-mail:
titkarsag@gaudiopolis.hu

 

Intézményvezető
Felvételi/beköltözési információ
Név: Veresné Lipcsei Ildikó
Tel./fax: +36 1 454-0646
Mobil: +36 20 215-5790
E-mail: lipcsei.ildiko@gaudiopolis.hu

 

Felvételi/beköltözési információ
Név: Tóbiás Tünde
Mobil: +36 20 515 8770
E-mail titkarsag@gaudiopolis.hu

 

Adatvédelmi tisztviselő
Név: dr. Horváth Karolina
  jogtanácsos
E-mail horvathkarolina@gaudiopolis.hu
  Adatkezelési tájékoztató

 

Aktuális

Állandó programok
Állás ajánlatok

Linkek