akikért dolgozunk

Gaudiopolis - de miért?

Hetek óta kérdeznek úton-útfélen: honnan e név? Miért ez a szeretetház neve? Mi köze a gyermekeknek az öregekhez, Békásmegyernek az első és a második kerülethez? Újra és újra elmesélem, ki volt Sztehlo Gábor, mit tett 1944-ben, és azt is, miért tartom elfeledhetetlennek, többnek annál, hogy csupán hébe-hóba megemlékezzünk róla. Élete harmincnégy évvel ezelőtt Interlakenben lezárult, a tények mögöttünk vannak. De az általa megmentett egykori gyerekek közül még sokan itt élnek közöttünk, puszta létük eleven tanúság arról, hogy Sztehlo Gábor van. Úgy van, ahogy volt 1944-ben, s már tudható, úgy is marad meg mindörökké. Lénye nincs az őt ismerők és szeretők emlékezetébe tömlöcölve, nem kell felfedezni, és nem kell reklámozni sem, nem szorul sem teológiai, sem történelmi kommentárra. Csak van. Halkan és engesztelhetetlenül előttünk jár. Tudott és mert élni, mindaz, amit tett, haló porában is példázatértékű.

Kr. u. 2000-ben, szeptember 10-én szentelték fel az északi puritánságú, klinkertéglás evangélikus templomot.

A miérten tűnődve ki-ki ízlelgesse a szót: gaudiopolis – az öröm városa. Első hallásra kicsit szokatlan szókapcsolat, mintha nem lenne természetes e két valóság, az öröm és a város egybefűzése. Bizony mindnyájan tudjuk, mást jelent az öröm a falusi embernek, mást a kisváros lakójának. Mégsem kételkedünk, akár tanyán, akár községben vagy városban él valaki, ottlétének szerves eleme és következménye az öröm. És éppen ez az organikus szükségszerűség nem fedezhető fel a metropolis polgárainak orcáján. A nagyvárosi ember lehet gazdag és szegény, végezhet bármilyen munkát, járhat futballmeccsre, színházba vagy templomba, koncertre vagy kocsmába, mehet úszni vagy kocogni, tőzsdézni vagy kuplerájba – ezernyi színpad, találkozás és konfliktus az életünk, melyet csak szimbolizál a világváros közlekedésére szórt ezernyi jaj és átok. Hol itt az öröm? A sötét téli reggeleken bölcsödébe és óvodába hurcolt aprónép arcán vagy a délutáni zsúfolt metrókocsik boldogtalan proletárjainak merev tekintetében? Aligha. S mégis, mi pest-budaiak foggal-körömmel ragaszkodunk Bábelünkhöz, amelyben a bűn és az irgalom egyaránt honos.

A pályázaton a gyülekezet fél éven keresztül dolgozott: felkérte az építészt a pontos költségvetés elkészítésére, megszerezte a szükséges elvi építési engedélyt a III. kerületi önkormányzattól, elnyerte az evangélikus egyház presbitériumi támogatását.

A békási evangélikus szeretetházba bizony elsősorban innen Budapestről, e kárhozott és gyönyörű metropolisból költöznek be majd a legtöbben. Gaudiopolist egyetlen utca választja el az ötvenezer lelkes lakóteleptől, s egy másik az egykori Krötendorftól, amelynek sváb őslakosait éppen hatvan éve telepítették ki. Mai lakói közül vajon ki tudja, hogy már a rómaiak előtt, 2200 éve is kultúrnép művelte ez áldott földet. Szerettem volna, ha Póczy Klára, a magyar régészet nagyasszonya újra eljön hozzánk, s ő, aki a 60-as években Békásmegyeren föltárta az római villát, részt vesz az evangélikus „villa” fölszentelésén. Az Örökkévaló másképp döntött. E tudós és finom szavú régész emlékezetét is őrzi majd e ház. S bár egyre kevesebben értik a klasszikusok nyelvét, majd kibetűzik: Gaudiopolis.

E név elválaszthatatlan az egykori evangélikus lelkész művétől. Gaudiopolis az ő nyelvi, s még inkább szeretetleleménye, emberségének és pedagógiájának remekműve. Pedig nem tett mást, mint amit minden tisztességes embernek meg kellett volna cselekednie: mentette az üldözötteket, s közülük is a legkiszolgáltatottabbakat, a gyerekeket. Komolyan vette a szót: „Bizony, mondom néktek, ha meg nem tértek, és olyanok nem lesztek, mint a kisgyermekek, nem mentek be a mennyek országába. Aki tehát megalázza magát, mint ez a kisgyermek, az a nagyobb a mennyek országában. És aki befogad egy ilyen kisgyermeket az én nevemben, az engem fogad be.” (Mt 18,3–5)

Nyilván nem véletlen, hogy a diktatúra által péppé puhított egyházi hivatalosok sem életében, sem holtában nem szívesen emlegették e létében és gondolkodásában szuverén papot, aki nem tékozolta idejét meddő vitákra gyáva és hiú püspökökkel, hanem tette a dolgát 1944-ben is, sőt egészen 1950-ig. Életének és művének recipiálása, befogadása az evangélikus közgondolkodásba eleve megkérdőjelezte volna azon egyházi férfiaknak még visszafogott tiszteletét is, akik tevőlegesen felelőssé tehetők a gyilkos világi politika kiszolgálásáért. Függetlenül attól, hogy személy szerint antiszemiták voltak-e, vagy csak úsztak az árral, bűnük gyalázatos és megbocsáthatatlan. Bajcsy-Zsilinszky élete és halála példázza, meg lehetett térni a legrútabb bűnből is. De vajon mit ér az az evangélikus klerikus, aki szemrebbenés nélkül képes dicshimnuszt zengeni e kivégzett hazafiról és a szintén evangélikus hittanra járt Gömbös miniszterelnökről, a népnyomorító magyar fasisztáról.

Mélységesen megbotránkoztat az a mohó igyekezet, amellyel némely katolikus püspök és írástudó e mostani hetekben igyekszik kifehéríteni Prohászka Ottokár székesfehérvári püspök életművének sötét foltjait. Mintha az ő mai zsidógyűlöletüket menthetné, ha az egykori antiszemita főpap iszonytató mondatait kimagyarázzák. Gyalázat ez, s nem válik kisebbé attól, ha evangélikus berkekben esik meg. Még ha az egyháztörténet doktoraként virít is a boldogtalan, aki 1994-ben neonáci folyóiratban tette közszemlére girhes eszméit.

Bizony, e név választásával mi Sztehlo Gábor mellett kötelezzük el magunkat. S ezzel kimondva-kimondatlanul kárhoztatjuk mindazokat, akik miatt hőssé kellett válnia. Vagy egyszerűen csak gyermekmentővé, hogy legalább rajta ne vesszen kárba a Názáreti vére.

Barátaim, választani kell! Vagy az árpádsávos „gyilkos és rabló” nyilasok és az ő mai népük, vagy Salkaházi Sára és Sztehlo Gábor. Tertia non datur. Gaudiopolis, az egykori, menedék volt, s az lesz a mai is. Ordas eszmék követői messze kerüljék el, mert – látván minket – hátha megtérnek.

S végezetül, túl e nemes nyelvek ihlette szólelemény országos és lokális, történelmi és politikai jelentésárnyalatain, biblikus-teológiai súlya is van e névnek: Gaudiopolis.

A vigasztalás hivatására késztetett prédikátorként lassan harminc éve vándorlok és tanítok. E támadással és harccal dúsan megtetézett életben az öröm egyszerre jelenti az okot és a célt. Amit teszek, azért teszem, hogy a másik ember öröme is teljessé váljék, hogy felebarátom, bárki legyen is az, bárhol és bármikor állítsa őt elém az Isten, bővölködjék az örömben.

Jeruzsálem városából indultak el a tanítványok, s mindenütt a metropolisok népének bátorításává lett az evangélium. Így volt Athénban, Rómában és Alexandriában, így van ez Budapesten is. Gaudiopolis az a hely, ahol a történelmet idegeikben és hétköznapi emlékezetükben szüntelenül megélni kényszerülő és megfáradt társaink meleg csöndre lelnek. Ahol újfent átgondolhatják, ha egyáltalán fontos ez még, hogy mindaz, ami történt, amit megéltek, nem a véletlen műve volt, és nem sorsé. Sokkal több ennél: szükségszerűség és irgalom.

Donáth László

(Az írás megjelent az egyházközség Hét Hárs című lapjának 2008/4. számában.)
Az eredeti írás itt olvasható
További képek várják a képgalériában.

Vissza az oldal tetejére.
Vissza az előző oldalra.

Elérhetőségek

Szeretetház
Cím: 1038 Budapest, Mező utca 12.
Telefon: +36 1 454 7799
E-mail:
titkarsag@gaudiopolis.hu

 

Intézményvezető
Felvételi/beköltözési információ
Név: Veresné Lipcsei Ildikó
Tel./fax: +36 1 454-0646
Mobil: +36 20 215-5790
E-mail: lipcsei.ildiko@gaudiopolis.hu

 

Felvételi/beköltözési információ
Név: Tóbiás Tünde
Mobil: +36 20 515 8770
E-mail titkarsag@gaudiopolis.hu

 

Adatvédelmi tisztviselő
Név: dr. Horváth Karolina
  jogtanácsos
E-mail horvathkarolina@gaudiopolis.hu
  Adatkezelési tájékoztató

 

 

Aktuális

Állandó programok
Állás ajánlatok

Linkek